REKLÁM: A valóban létező művészeti formátumokon alapuló tudásközvetítés

 PDF, EPUB

 egy kis részlet, ami illik erre a blogra:



Maga a művészet mindig társadalmi kontextusban történt, és mindig társadalmi termék volt, hiszen még egy barlangrajznak is volt közönsége, és aki csinálta, arra hatott a közösség, amiben élt. Ami napjainkban új, hogy expliciten a hálózat a cselekvő. Sok éven át volt kiállítva múzeumokban és galériákban a bioinstallációk, absztrakt szobrok által reprezentált cselekvő hálózat, de egyszer csak elkezdett expliciten történni: emberek és nem emberek előtte is hálózatosodtak, de napjainkban felgyorsult, felerősödött ez a hálózatosodás, és ezzel együtt tűnik el az egyén, az egyéniség, az egyediség és az autonómia. Bár teljesen logikus, hogy a hálózatosodott kollektivitással együtt újfajta erőszakformák kerülnek előtérbe, szerintem senki nem számított például a nyilvános, digitális térbe kihelyezett lincselésekre. Az egymással beszélgető fákon meg a szexelő gombákon (való életből vett poszthumán témák) túl ez (is) van a világ határán, az emberek világán túl – szörnyetegek. Eddig művészek, idealisták, punkok, mindenféle széplelkek foglalkoztak a poszthumán elképzelésével, a poszthumán gondolatok valamiféle reprezentálásával és gyakorlatba ültetésével. Aztán a poszthumán technológiák elterjedésével, egy hálózatosodott, a humanista individuumot meghaladó kollektivitás előretörésével jött a valóban létező poszthumán, a furryktől a terhes ‘férfiakig’. Donna Haraway (Staying with the Trouble: Making Kin in the Chthulucene, 2016) úgy írt a csápos lényekről, mint a tekintélyelvűségnek ellenálló életformákról, és eközben a napjainkban állított metoo szobroknak szó szerint csápjai vannak – Luciano Garbati szobrán a kígyóhajú Medúza fogja Perszeusz levágott fejét, Shahzia Sikander szobra egy szarvat viselő, csápos karú és lábú nő egy vortex közepén. A lincselő csürhe szobrai.

A cselekvő hálózatot akkor láttam akcióban, amikor a doktorimban elemzett részvételi formátumokat alkalmazván kapcsolatba kerültem a magyar feminista és baloldali szcénával. A történet vége az lett, hogy canceleltek, vagyis egy csoportpszichózis áldozata lettem (valóban áldozat voltam, mert ami történt, aránytalan volt és igazságtalan). A fő „bűnöm” az volt, hogy nem voltam hajlandó eljátszani, hogy ennek a hálózatnak bármifajta hatalma lenne felettem. Akkor élt igazán, és akkor volt művészet a művészet: nem diskurzus, kulturális tőke, reprezentáció, hanem energiákat, érzéseket, affektusokat mobilizáló és közvetítő kultusz és rituálé. Oda tért vissza, ahonnan indult: a kultúra szó eredete a latin cultus, ami egyszerre jelentette a földművelést, és az ahhoz kapcsolódó rituálékat. A mágia, a rítusok is technológia volt, akárcsak az eke és a szántás.


A hálózatban cselekvők nem maguk a tudattal bíró emberi szubjektumok voltak (nem racionálisan, tudatosan, deklarált célok mentén cselekedtek), hanem a komplexusaik, patológiáik, a drive-ok, vágyak. Amit Jung komplexusnak nevez: önálló akarattal, érzelmi töltettel bíró tudatalatti tartalom. Az emergens, tehát maga a hálózat ilyen komplexusok kapcsolódásán is alapult, az intézmények, érdekek, médiaformátumok és különféle mezőkben (politikai, kulturális, média) mozgó aktorok mellett. Az esettanulmányaimat más módszertannal kellett volna kutatni, de az autoetnográfián keresztül le tudtam írni a saját tapasztalataimat a hálózat belső dinamikáiról.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a hálózatok buta emberek lazán szervezett szövetségei voltak. Csak a gonoszságuk volt zseniális. Mint ahogyan a hálózat cselekedett, és a résztvevők nem autonóm cselekvők voltak, a hálózat magát akarta kiterjeszteni az autonómia elvételével. Ez a hálózatosodott karakterisztika lényegében rendezi át a művészeti gyakorlatot és annak határait. Ezért ebben a pár oldalban, két, később megjelent szövegemre támaszkodva fogok írni művészet és hálózatok kapcsolatáról.

A PhD-m előtt éveken át aktív szereplője voltam a magyar feminista szcénának, és amit láttam, azt inkább szakértőségfetisizmusnak, mint feminizmusnak nevezném. Az átpolitizált kultúrharc egy terepének dinamikáiba láttam bele, tele ellentmondásokkal és érdekellentéttel. Ezt a „feminizmust” folyamatosan legitimációs botrányok ásták alá, hasonlóan ahhoz, ahogy a replikációs válság krízisbe sodort egész tudományterületeket. Azt láttam, hogy ahelyett, hogy a mező aktorai felismerték volna, hogy a feminizmust egy nagyobb hegemón válság érte el (amely egyben az ontológia és az ismeretelmélet válsága is), a helyi szereplők (akiknek az egyre szűkülő forrásokért kellett küzdeniük) megpróbálták aláaknázni egymás legitimitását mint szóvivők és szakértők, mégis az általuk elfogadott szakértelem a krízisbe került modernista, szekuláris-humanista komolyság, hitelesség, komoly emberség
performálásán múlott. Pedig pontosan az a fajta szakértőség van válságban, amelyet ezek a feministák átmoralizálva egyenesen és megkérdőjelezhetetlenül a legfontosabb emberi értéknek tekintettek. A feminizmus maga is is módszertani eszközkészlet és diskurzusok tára lehetne az ilyenfajta „szakértők” hatalmaskodásai ellen, viszont én azt tapasztaltam meg, ahogyan a tereppé vált, hogy a „szakértők” a szűkülő erőforrásokért fúrták és taposták egymást.

Lényegileg nem értettem, amibe keveredtem, és valójában soha nem is akartam belekeveredni. A hálózatok formálódása és terjeszkedése miatt kicsit olyan voltam, mint az a néni, aki soha nem költözött el a falujából, de a trianoni határok miatt három különféle országban élte le az életét. Művészetországból Feminizmusországba kerültem így (ami akkoriban alakult LMBT-betűlevesországgá), de közben Művészetországból és Feminizmusországból is Aktivizmusország lett, ami igazából Politikabirodalom része volt, és a „minden politika” égisze alatt gyarmatosítottak szakmákat. A hálózatosodás, a civilek hálózatba szervezése egy top-down, tehát felülről szervezett intézményes struktúra. Susan Watkins (2018) szerint ez napjaink feminizmusának a hegemón formája, amely az amerikai nőmozgalmak intézményesüléséből született meg, olyan filantróp szervezetek közreműködésével, mint például a Ford Foundation. 




Popular posts from this blog

Mérő Vera- a magyar “cancel culture” főítésze, erkölcsrendésze és cenzora

A budapesti vámpírkastély

Vámpírkastély perverzióból és hazugsából - bocsánatot kérek, ismételten csak és kizárólag csak saját magamtól

Ezt láttam én a magyar feminizmusban.

A polgárasszonyok- budapesti vámpírkastély II.