Cancelelni akartak - visszafelé sült el. Bónuszként prémium szociálkonstruktivizmus, avagy saját magát nevezte ki adjunktusnak. UPDATE a parrhesia jegyében az imposztorokról
Ennek a sztorinak a folytatása. Röviden az történt, hogy jelentkeztem egy konferenciára, ahol elsüllyesztették a jelentkezésem, aztán amikor ezzel lebuktak akkor megfenyegettek. Panaszt tettem a BME etikai bizottságánál, és nekem adtak igazat.
A lényeg:
Mi is volt ennek a valóságalapja, mit takar a "kiemelt biztonsági intézkedések"? Az etikai bizottság határozatából kiderül:
A határozat leírja, hogy hatósági intézkedés látszatát keltették, miközben nem történt hatósági intézkedés. Ezen gúnyolódni már-már a low hanging fruit. Nekem ciki. Bónusz: az üggyel kapcsolatos adatigénylésemból az derült ki, hogy nem keletkezett semmilyen dokumentáció velem kapcsolatban, és harmadik félnek nem adtak át rólam semmilyen információt. Szóval a fenti tájékoztatás sem történhetett írásban. Na de vissza a határozathoz. Van itt még cikibb: a szervező maga nyilatkozik úgy, hogy nem ért a témához, amiről konferenciát szervez. Ő csak "szabad idejében" segédkezik. Egy tudományos konferencia szervezőjéről van szó. Ennyire nem számít a kompetencia, csak a hálózat.
Ennél is tovább megy az imposztorkodásban: évek óta következetesen adjunktusnak nevezi saját magát, például itt, de az egyetem felületein tudományos segédmunkatárs a titulusa. Azt nem hiszem el, hogy a BME-n évek óta nem képesek frissíteni a tanszéki honlapot. Az etikai bizottság számára beadott panaszom nem ezzel foglalkozott, hiszen ezt nem az én káromra (hanem a felsőoktatás és a kutatás tisztaságának kárára) folytatta, de az ügy elindulása rögtön helyre tette a dolgokat:
Szótári definíciója az imposztornak: "olyan személy, aki másokat becsap, hogy valaki másnak adja ki magát, vagy olyan képességeket, tudást, pozíciót vagy előjogokat tulajdonít magának, amelyek valójában nem állnak rendelkezésére. Az imposztorok gyakran anyagi vagy személyes előnyökre törekednek, vagy manipulálják és kihasználják másokat a saját céljaik elérése érdekében." Pontosan erről van szó. Régóta mondom, hogy nem az imposztor-szindrómával, hanem az imposztorokkal kellene foglalkozni. Na de vissza az etikai határozathoz. Az kiderül belőle, hogy a szervezők nevében való beszéd ennek az imposztornak, vagyis Patakfalvi-Czirják Ágnesnek a játszmáit jelentette. Az is hazugság volt, hogy a "szakmai-közéleti előéletem miatt" utasítottak el. Szó sincs arról, hogy ezek az emberek mindannyian elítélték volna a munkámat. Le van írva, hogy valójában az történt, hogy amikor meglátta a jelentkezésem, Patakfalvi közölte a többiekkel, hogy nem akar velem konfrontálódni. Ezért rákezdte a passzív-agresszív játszmáit, vagyis "felajánlotta a szervezőbizottságnak, hogy kilép a szervezésből" akik bedőltek ennek az ocsmány, óvodás szintű pszichológiai csapdának és "ezt nem fogadták el". Így tett bűnrészessé ártatlan embereket, akikben nem volt soha irántam semmi rossz szándék. Ők pedig gyengék voltak. Az az igazság. Ahogy egy nagyon okos ember fogalmazott egyszer a cancelelő hálózatokról: "gonosz kislányok és gyenge férfiak koalíciója". Ahogy gonosz kislány, gyenge férfi is lehet strukturálisan bármilyen nemű ember. Így rántja be az MTA doktorát meg a professzort a handabandázós segédmunkatárs játszmája. Az összeférhetetlenség ebben a kontextusban csak annyit jelent, hogy ha őt kérték volna meg, hogy bírálja el a jelentkezésem, és az anonimizálás ellenére kitalálta volna, hogy az én munkám, akkor vissza kellett volna adnia. Ennyit kellett volna csinálnia. Vajon tényleg az áldozati póz szentségéről és tabujáról volt szó, vagy hálózati lojalitásról? Okkal tabu a hangodat is felemelni ebben a közegben. Áldozatként tetszelegni az egyetlen esélye a saját erőforrásokkal nem rendelkező imposztornak, hogy elterelje a figyelmet az imposztorságról. Pontosan ehhez kell a hálózat, a közös színjátékhoz. Pontosan ezért tudott ilyen sokáig tartani, mert a hálózatosodott működésmód (NGO-k, 'civilek', mindenféle egyéb lobbiszervezetek) valójában nem a tudástermelésről, hanem a tudástermelés befolyásolásáról szól. Patakfalvi, akit ezek a hálózatok (ún 'baloldal') tőkésítettek fel, ezt akarta velem folytatni, csak éppen egy egyetemen. A BME etikai bizottságában viszont mérnökök és jogászok ültek, akikben van képesség az absztrakcióra és a tiszta ideák befogadására. Nem hatott rájuk a nyomasztás, és az aktivista tolvajnyelv a 'biztonsági kockázatról' a 'bántalmazókról', meg a többi hasonló. Nem is annyira engem, hiszen nem vagyok a BME alkalmazottja (külön rektori engedély kellett az eljárás elindításához), valójában az intézményük védték meg a hálózati térfoglalástól. Tanulságos történet, nemde? Majd ha megjön az ihlet, folytatom.
Na, megjött az ihlet, meg még egy kis adat.
Innentől a parrhesia jegyében folytatom, vagyis csak az igazat fogom írni, és csak az fog vezérelni, hogy minnél pontosabban fogalmazzam meg amit gondolok. Azt tartom szem előtt, hogy saját magamnak ne ártsak, tehát ne írjak olyat, amit nem tartok etikusnak. Azt nem tudom elképzelni, hogy megsajnáljam a cancelelőim. A bosszúimat már rég letudtam, szóval nem érdekel hogy ártok-e nekik.
Ha feljelentenének, megkapnám az egyetlen dolgot amit akarok tőlük, vagyis az adatot. Akkor el kéne a saját verziójukat mondaniuk egy bíróságon. Amúgy nem tudnának, mert minden tényszerűen igaz, és bizonyítani tudom. Ahol nem tudom külön jelzem, és a hitelességem legyen a garancia.
Mint valami bizarr bulvárhír: a saját magát kinevező adjunktus szabadidejében konferenciát szervezett, aztán a jelentkezőt megfenyegette az önkormányzattal. Csak éppen ez a hír nem a diliházból jött, hanem egy BME tanszékről.
Az új adat: kikértem ennek a Patakfalvi-Czirják Ágnesnek az írásos nyilatkozatát a GDPR 15. cikkelye alapján. Először el akarta kerülni a személyes nyilatkozattételt, aztán addig tekerték a tanszéken a lantot, amíg bele nem került a határozatba, hogy az etikai eljárás akadályozása önmagában is etikai vétség – szóval ekkor hirtelen lett személyes nyilatkozat is, az írásos után.
A most kiadott írásos anyag a szokásos színvonalon hozza a szokásos dolgokat, vagyis az én mocskolásom. Szerintem aki magában, kontextus nélkül olvasná ezt a nyilatkozatot, annak is valami eszelős, bizarr, amatőr manipulációnak tűnne. Például idézi a blogomról azt az esetet, amikor ő odajött hozzám egy nyilvános helyen, én pedig elküldtem a francba. Ellenem akarja felhasználni a saját határsértő, zaklató magatartását, mintha a szektás szabályok, hogy milyen szavakat szabad használni, és hogy ‘higgadtnak’ kell maradni, és a többi ilyen a józan észt felülíró, általános erkölcsi törvények lennének. A szöveg egyharmada-fele ki van feketézve a nekem küldött másolatban, mert teletömte harmadik személyek adataival. Biztos ezt akartják olvasni BME villamosmérnök professzorok az etikai bizottságban.
De van ebben a dokumentumban egy dolog, ami igazán figyelemreméltó: Patakfalvi a lényeget egyszerűen nem értette. Egy etikai bizottság előtt neki a tudományos diszkrimináció vádja ellen kellett volna védekeznie. Az ellen, hogy megszegte a munkahelye minőségbiztosítási rendjét, a kettős vak bírálatot. Én a helyében azzal védekeztem volna, hogy ez egy büszke szociálkonstruktivista konferencia, BO nem szereti a szociálkonstruktivizmust, a módszertanai ide túl spekulatívak voltak, és hasonlók. De neki annyira le se esett, hogy miről szól az egész, hogy a saját kezeivel szolgáltatott bizonyítékot saját maga ellen. Diszkriminatív döntéshozatal volt a vád, erre ő leadott két oldal zavaros pletykálkodást rólam, megtűzdelve 2018-as Facebook posztokból idézetekkel, hiszen mi más számítana egy 2026-os konferencia programja kapcsán…? Tehát igen, a személyem alapján diszkrimináltak.
Karen Stenner politikatudós számomra nagyon meggyőzően ír (The Authoritarian Dynamic 2005) a tekintélyelvűek működéséről, mivel esszencialista - a kognitív komplexitás hiánya (lacking cognitive complexity) amivel magyarázza az autoriter működésmódot. Korábban azt írtam Patakfalviról, hogy hideg vérrel vadászott rám. Valójában nem. Én becsültem túl.
Ez a nyilatkozat végleg leleplezi, hogy semmi számítás nincs benne. Semmi racionalitás. Ez nem egy tudatosan alkalmazott társadalmi technológia (mint sokaknak a cancelelés). Mint a gyáva kutya: ha a kerítés mögött van, acsarkodik, ha kinyílik a kapu, behúzza a farkát és nyüszít. Színtiszta reflex, nulla intellektus. A tudományetika túl absztrakt neki, és egyszerűen nem fogja fel.
Soha semmi keresnivalója nem lett volna egy egyetemen egy ilyen embernek. Szerintem ez a nő valójában soha nem is volt az akadémián. A baj az, hogy a politikai hálózatok az elmúlt években teljesen elfojtották a tudástermelést, és ez a nő valójában mindig is csak a politikai hálózatokban volt. Csak egy politikai zsoldos, akit kiglancoltak, hogy eladják kutatónak. Mint a többi.
Ugyanez a minta rajzolódik ki a Zsurzsán Anita-féle plágiumsztoriban is. Az úgynevezett baloldal pontosan akkor rontott rám, amikor egy báb feltőkésítését akadályoztuk meg. Ezért engem hurcoltak meg, nem a plagizátort, és egyébként ebben a lincselésben Patakfalvi is részt vett. A baj ott kezdődik, hogy létezik az a bizonyos PTI TEM, ahol mindez megtörtént. A volt Párttörténeti Intézetben tudatosan be akarnak hálózni kutatókat. Tehetetlen dühöt érzek, ha arra gondolok, hogy ezek még a mai napon, a 2026-os választások után is léteznek és manipulálnak. Ehhez a posztkommunista nómenklatúrához kötődik az egyik legundorítóbb ember is, akivel valaha életemben találkoztam, a DK hátországa (Női Érdek nevű politikai szervezet) Betlen Anna. Amilyen magától értetődő módon megpróbált behálózni, lekötelezni, ahogy odapöffeszkedett idegen emberek közé és magától értetődően parancsolgatott. De úgy, hogy egyszerűen egy ostoba, gőgös tahó, aki egész életében a kapcsolataiból élt. Ez azt jelenti, hogy kommunista nómenklatúra. Az apja, Betlen Oszkár konkrétan a kulákokat listázó fehér könyvek szerkesztője, egyébként vízvezetékszerelőből lett sztálinista. Az anyja gondolom valami aranyásó cselédlány. Ezek a társadalom söpredéke. Történelmi bűnök elkövetői. Ez a nagyzoló parvenü prolizott le, mégpedig mert borsodi vagyok. Ha belegondolok, hogy a nagyszüleim ebben a rendszerben éltek, a szüleim is nyögték eleget, én pedig a harmadik generáció lettem volna, akit bele akartak rángatni ebbe a mocsokba, és amikor tiltakoztam, akkor kioktattak higgadtságról. A baj az, hogy ezek azt képzelik megtehetik, és még nagyobb baj, hogy lobbiktól erre pénzt tudnak kapni.
A sorrend és a láncolat világos: ott van az MSZMP-ből Ágh Attila a kommunista politikatudós, aki képes volt kijelenteni, hogy nem történt plágium, mikor világos volt, hogy igen. Ez az az Ágh, aki témavezetője volt annak a Kiss Viktornak, aki a PTI TEM koordinátora. Ez a PTI TEM (szó szerint a volt pártházban) tartotta a pályán Patakfalvit is, amikor tíz év alatt nem bírt megírni egy PhD-t (persze nem tudhatom, amúgy mi lett volna). Aztán jött a "popular music and populism", vagyis a Németországból rendelt kutatás, aminek a keretében Patakfalvi egyáltalán a BME-n volt, ugye tudományos segédmunkatárs. Gyakorlatilag 444-szintű okosságok becsomagolása tudományos köntösbe. Pontosan fordítva működik, mint ahogy ennek egy egyetemen mennie kellene. Ezt a rothadást olvastam ki abból a bizonyos gastro-guide-ból is, rögtön, ahogy rápillantottam, és milyen jól csináltam. „Aki nem megy be a délutáni előadásokra...” – ezek pontosan azok az emberek, akik ahova beteszik a lábukat és ahol hagyják őket, mindent egy szektás, haszonleső, lincselő politikai gittegyletté züllesztenek.
Karen Stenner tűpontosan leír egy mintát, ami a mozgatórugója lehet az ilyen közegek dinamikájának. Ahogy fogalmaz: az autoritarianizmus egy alapvető prediszpozíció, amely a különbözőség minimalizálására és az egyéni szabadság korlátozására irányul. Stenner esszencialista: ezt a kognitív komplexitás hiányával (lacking cognitive complexity) és a normatív fenyegetéssel (normative threat) magyarázza, amit a különbözőség megjelenése vált ki az autoriterekből. Teljesen reális, hogy Patakfalvi tényleg félt. Ez a normatív fenyegetés kapcsolt be nála.
Viszont ez pontosan oda vezet, amit Gilles Deleuze mélységnek nevezne. Én ide nem. Csak anti-analízis, és csak a felszín. Ami igazán fontos, az az, hogy mi az, ami infrastruktúrát és kapcsolódást biztosít ehhez az egészhez. A hálózatok működése, a political ponerology a lényeg. Az számít, hogy kinek amilyen szerepe van a hálózat-ökológiában. Ez a hálózat-ökológia a kulcs, szerintem ezért tűrték el Patakfalvit is, mert valójában a hálózatot választották. Ahogy az olasz maffia esetében a külső bűnrészesség (lásd a Lamezia Terme per anyagai, most dolgozom fel őket), úgy itt is az a lényeges különbség, hogy ki az, aki a visszaélésekhez biztosítja az infrastruktúrát – és pontosan így lehetne ezt felszámolni is. Ne használjon egyetemi emailcímet hazudozni, ne beszéljen mások nevében, ne csaljon el egy konferenciaszervezést, stb. Nem válni bűnrészessé. Tudniuk kellett a BME-n, hogy ő valójában nem adjunktus. Ha más nem abból, hogy az adjunktusok állandóan tanítanak, és egy csomó tárgynak ők a tantárgyfelelősei. Tudom, én amúgy adjunktus vagyok.
Arra kondicionáltak minket, hogy ne ismerjük fel a lényegi másságot. Én ezért találkoztam Patakfalvival, és ezért tudta eladni magát ún szerzőtársnak, hogy legépelni ezt is valami olyan szinten dühítő. Itt a részletek. De végső soron a részvételiség a művészetben pontosan erről szólt. Az alapgondolat elvileg az lett volna, hogy a részvételi művészeti formátumok a kultúra demokratizálását segítik elő, és a közösségépítés, a társadalomszervezés modelljeivel való kísérletekhez nyújtanak terepet. Olyan folyamatokhoz adnak keretet, mint a megosztott tulajdonlás, a társadalmi csoportok közötti párbeszéd és együttműködés, a közösségi mobilizáció, valamint a transzparencia, a hozzáférhetőség és a befogadás előmozdítása. Egyes döntéshozók elképzelése szerint ezek a formátumok hatékony eszközök lettek volna az autoriter kulturális és társadalmi politikák megkérdőjelezésére, és egy demokratikusabb, befogadóbb szféra kialakítására. Csak éppen az autoriterek számára ez túlságosan absztrakt. Ahogy a tudományetikát is képes valaki rosszindulatú pletykálkodássá zülleszteni, ebből is csak annyit értettek meg, hogy hatalmat lehet szerezni, és ha hirtelen nincsenek fix hierarchiák, akkor jöhetnek a hierarchiaharcok.
Valójában lényegileg mást akartak. A kulcs ismét az, amit Stenner normative threat-ként ír le: egyszerűen ezt aktiválta belőlük, hogy egy valóban alkotó emberrel kellett együttműködniük, miközben a világ a különbözőség elfedését várta. A gátlástalanság és a mohóság mind arról szólt, hogy elvegyék tőlem azt a jogot, hogy a saját életemet éljem, sőt, a tiltakozásom ellenére bele akartak avatkozni az életembe. Ez a mohóság a legabszurdabb formákban nyilvánult meg. Patakfalvi egyszer teljesen komolyan elmondta, hogy tudja amit velem tesz a tiszta gonoszság, és ő is szenved tőle, de nekem kéne azon elgondolkoznom, mi az bennem, ami kiváltja az emberekből ezt. Szerinte az, ahogy bemegyek egy szobába. Mintha az, hogy élhetek és létezhetek, valamiféle kegy lenne, amit ettől a kínos, provinciális, hazug szektától kellene kiérdemelnem. Egy másik BME-s, Karakas Alexandra tudományfilozófus itt egy pride-szervezővel kommentelgetett arról, hogy nekem egyáltalán mi a létjogosultságom. Az, te legutolsó ostoba picsa, hogy létezek. Tautológia, és csak ennyi. Sokkal fontosabb és érdekesebb kérdés lenne annál, hogy mi a létjogosultsága egy ilyen embert tudományfilozófusnak feltőkésíteni.
Persze, mondhatnánk, hogy ez csupán egy buta Facebook-komment volt, amit ez a BME-s csak likeolt. Ahogy magában az etikai ügy a történések szintjén is csak egy buta, kicsi egyetemi dráma. Ami azonban igazán számít, az az intézményes-affektív ökológia és struktúra, ami az egész mögött húzódik. Az, hogy kiderült, hogy a jelenlétem, az, hogy nem vagyok hajlandó eljátszani hatalmuk van felettem, egy elviselhetetlen, húsbavágó normatív fenyegetés a tekintélyelvűnek. Egy ország, aminek Patakfalvi nem az állampolgára, aminek nem a területén született, eltartja tizenévig, hogy megírjon egy phd-t, amiben egy eredeti gondolat nincs, és még az én karizmám, az én öntudatom is kéne neki? Az én lényemet hozzá zsugorítsam? Nem elég neki, hogy bitorolja a tereket és feléli az erőforrásokat, még az kellene, hogy az igazi, a valódi elnézést kérjen a létezéséért tőle, az imposztortól.
A többit dokumentáltam, elemeztem, rég nem foglalkozom vele, de ezt valahogy a legnehezebb elengedni: meglátni, hogy hova tud pszichotizálódni valaki pár Facebook-poszttól és kommenttől, és attól, hogy azt hiszi, az intézményrendszer mögötte valami királyság. Mint valami törött lemez, újra és újra elindult a fejemben, hogy mit merészelt ez a nő velem. Az igazság az, hogy mohóan, kéjelegve szomjazta az erőszakot, és nemhogy az uramnak, a parancsolómnak, hanem egyenesen az ISTENEMNEK tekintette magát. Egy ponton azt várta tőlem, hogy én őt kompenzáljam amiért engem canceleltek. Mintha az ő dicsősége számomra morális parancs kellene legyen. Itt aki akarja, részletesen elolvashatja.
Ez a legundorítóbb dolog, ami életemben történt velem: ahogy egy ilyen parazita ennyire mohóan táplálkozott belőlem. Patakfalvi számomra a mohósággal való találkozás traumája. Olyan, mint a cápa. Nem a cool, baseballsapkás, pálmafás verzió, hanem a kozmikus horror. Az ősi, tiszta mohóság a Föld kezdetéről, amikor az volt az élet, hogy bizarr ösztönlények ették egymást.
Ez a Patakfalvi-Czirják Ágnes önmagában csak egy buta, aljas, tizenkilencedik századi manírokkal nagyzoló székely nő, de a pszichózis, ami megnyilvánult belőle, az a kozmikus horror. A tiszta mohóság. Okkal hívják úgy: cancel god. A pszichózis a cselekvő. A valóban létező, a hálózaton keresztül megnyilvánuló cselekvő.
Pontosan ezért van az, hogy a cancelelő közegek mindig a legaljasabbat emelik pajzsukra, mert bennük nyilvánul meg a legtisztábban a pszichózis. Óriási baromság az a mondás, hogy a cancelelés kapcsán a "közösség elvesztése" traumatizál. Milyen közösség? Örül az ember, ha végre megszabadul ezektől. Egy olyan közeg, ahol elvesznek a magasabb képességek, az nem közösség, hanem csőcselék. Ami valóban traumatizál, az az, hogy ezzel a pszichotikus szadizmussal és mohósággal kell találkozni.
Mindenki ártott nekem, aki azzal jött, hogy "higgadt párbeszéd", és hogy "őt is meg kell érteni". A leggyomorforgatóbb talán az "olyan szomorú látni, ahogy két okos nő marja egymást" komment volt. Ezzel még bennem akart bűntudatot kelteni valaki, amiért egyáltalán észreveszem, hogy támadnak, és vissza akart kényszeríteni a színjátékba. Persze, hogy ő is folytathassa. És még neki "rossz látni". Azért veszi fel a bölcs, békéltető kívülálló szerepét, mert így nem kell állást foglalnia. Persze az az érdeke, hogy minden úgy menjen, ahogy addig. Hogy egyben maradjon a hálózat, és csak növekedjen.
Egy másik hasonló, a "de kreatív vagy a szidalmazásban" komment is hasonlóan gyomorforgató. Mintha nem a saját integritásomért küzdenék, hanem csak valami stand-up comedyt adnék elő neki, miközben ő issza a kávéját. Teljesen megfosztotta a történetet a lényegtől. Esztétikai élménnyé, egyfajta szórakoztató műsorrá fokozta le azt, hogy a kozmikus horrortól védtem magam.
Ez egy típus, és hihetetlenül sokat ártott nekem ez a típus. Az "objektivitás" és a "békesség" maszkja mögé bújva ők tartják életben a hálózatokat. Egész un. biennáléjuk van erre, mégpedig a "radikális kedvesség nevében. Ami valójában a magyar kifejezés az OMERTÁ-ra, a maffia hallgatási törvényére. "Fogd be a szád" – ez a lényege. Pontosan ezért van az, hogy mindig az agressziót büntették, és sohasem az erőszakot. Tömény gyávaság és jellemtelenség morális mázba, szépelgő szavakba csomagolva.
A hálózatépítés kódszavait nagyon hasznos felismerni: kedvesség, közösség, segítsük egymást, együtt, segíts. Véletlenül sem a minőség. Nem a határok. Nem az öntudat, nem a bizalom és nem a bátorság. Azt hihetnénk ezek megférnek egymással, de valójában nem.
A tekintélyelvűek számára az egyetlen lényeges dolog a különbözőség felszámolása. Karen Stenner kísérleteiben az alienek megjelenése a tökéletes példa erre (a módszertannal aggályaim vannak, de ez más lapra tartozik). A kutatása szerint, ha hirtelen alienek jelennének meg, az autoritereket már nem annyira zavarnák a homoszexuálisok vagy más rasszúak. Tehát nem is feltétlenül rasszisták vagy homofóbok, mert még ahhoz is jellemtelenek. Az általuk közvetlenül tapasztalt bűnözés, sőt, az esetleges alien invázió is kevésbé zavarja őket, mint a véleménykülönbség a társadalomban. És tényleg, engem üldöztek és hajszoltak, miközben egy igazi erőszaktevő a legkevésbé sem zavarta őket. Az exét meggyilkoló Bóné Ferenc sztorijának egészen elképesztő része pontosan ez: hányan nézték végig némán a történteket. Például végignézték, ahogy Bóné beköltözött a MOME kollégiumába – azt hiszem, negyvenkét évesen –, egy nappalis egyetemista lányt groomingolva. A mentegetése az volt, hogy "nem tudhatták". Francokat nem. Felfüggesztett börtönbüntetése volt párkapcsolati erőszakért. Bóné azonban nem jelentett normatív, ideológiai fenyegetést a hálózatra. Ő beállt a sorba, itta a sört a buliban, középszerű volt, sőt, még annál is lejjebb. Ezért az autoriterek Bónét, az objektív, fizikai veszélyt, egyszerűen ignorálták.
Teljesen nyilvánvaló, hogy az egész cancelelés a világon semmit nem ér az igazi erőszak ellen, és valójában soha nem is erről szólt. Ez csupán egy társadalmi technológia, ami arról szól, hogy a tekintélyelvűek játszhassák a hierarchiaharcaikat, és kiélhessék a szadista késztetéseiket. Ezt viszont csak akkor tudják megtenni, ha leomlanak a társadalmi gátak. A közösségi média pontosan ezt az illúziót adja, de önmagában ez nem lenne elég a fenntartásához. Patakfalvi soha, magától nem mert volna megpróbálni erőszakot tenni rajtam. Még a röhejes, önkormányzatos fenyegetőzést is a vezetője adta át nekem.
A legnagyobb hibát ott követtem el, hogy belementem ebbe a hazugságba: abba, hogy mi egyenlő felek vagyunk. Nem azonos képességekkel, lehetőségekkel és erőforrásokkal soha nem voltunk azok. Soha nem lett volna szabad eljátszani ostoba, hazug imposztorokkal, hogy egyenlő felek vagyunk. Ez az egész részvételiség kiterjesztése valójában egy társadalmi kísérlet volt, és
pontosan arról szólt, hogy ezek az emberek kapják meg, amit akarnak.
Csak azzal nem számoltunk, hogy a tekintélyelvűek a lényegét nem fogják
fel a művészetnek. Ahogy máshol már részletesen kifejtettem: a cancelelés nem más, mint a részvételiség logikus kiterjesztése. Pedig ez az egész direkt nekik és értük volt felépítve. Mi pedig kompenzáltuk őket, röhejesen sokat kompenzáltuk. Ha tehették volna, pontosan ezek azok az emberek, akik elveszik a lakásomat és megkínoznak. Ezért volt az egész. Pontosan nekik. Amikor pedig jött az inger – a röhejes, kínos Facebook-posztok formájában –, nekik csupán egyetlen dolgot kellett volna tenniük: befogni a szájukat. De ez azt jelentette volna, hogy a saját, alapvető természetük ellen cselekszenek. Amint eljátszottuk az egyenlőséget, ez azt jelentette volna, hogy nekem oda kell aljasodnom, ahol ők vannak. Mert ők soha nem tudnának felérni oda, ahol én vagyok. Számukra a különbözőség elviselhetetlen, mert kontrollálhatatlan. A valódi normatív fenyegetés az, ha jól működik az egyetem és új tudást termel. Itt egyszerűen nincs helye kompromisszumnak. Vagy ők, vagy mi. És ha ők, akkor az nem egyetem, hanem diktatúra.
Ezek az emberek mindent megkaptak, minden feltételt biztosítottak számukra. Amikor azt merészeltem mondani, hogy nem mindenki művész, valaki képes volt megetetni az ebédemet egy kutyával. Minden lehetőségük meglett volna, teljesebb nehezen lehetett volna az illúzió. Nem rajtam múlt. Rajtuk.
Az úgynevezett baloldal fő hazugsága pontosan az, hogy minden konstruálódik. “A művészet közösségben születik.” Folyamatosan tolják az orrodba a szegény, petróleumlámpánál olvasó, tehetséges gyerek képét, és azt sulykolják, hogy csakis a neoliberalizmus miatt nem lehetsz bárki és bármi. Valójában ezzel azt mondják, hogy nincs tehetség, nincs egyéni érdem, nincs semmi más, csak körülmények. Pedig amúgy sem lehetsz bárki és bármi. Ezek szociálkonstruktivisták, akik a legkiszolgáltatottabbakból csinálnak élő pajzsot, csak azért, hogy veled elhitessék: te magadban, a saját érdemeid alapján egy senki vagy. Szarj be, és függj tőlük.
A végére pedig álljon itt egy megvilágító erejű sztori, amivel akkor éppen azért nem foglalkoztam, mert olyan sokkoló volt a kontextus: a Bóné gyilkosság. Innen a screenshot, Patakfalvi egyik régebbi hisztériája. 
Ezt is mennyien végignézték. Végignézték, ahogy valaki a saját javára akarja fordítani, hogy a haverja meggyilkolta a barátnőjét. És végignézték, hogy valaki azzal zsarolja őket, hogy miért nem az ő elvárásai szerint hiszik, vagy nem hiszik el, hogy mi az igazság és mi a hazugság. És igen, engem nevezett zaklatónak, ezért a blogért. A hisztériás fantazmagóriái pont olyanok mint a kiemelt biztonsági intézkedések az önkormányzattal - zaj és baromság. Olyan szürreálisan mocskos ez a közeg, hogy az ember hajlamos elfelejteni, milyen primitív is egyben – pedig valójában ez kellene, hogy számítson. Elvileg az egyetemi szférában kizárólag a tudásnak kellene számítania. A mai fejemmel már tisztán látom, hogy ez volt az igazi botrány. Hogy valaki elvárásként beszél az igazságról, és lehúz tizen-x évet az akadémián. Ebből logikusan következett a többi.
Valahol nem is a botrány a megfelelő szó arra, hogy egy teljesen alkalmatlan emberből bábot csináltak. Nem csak egyből, hanem egy egész hálózatnyiból. Ez már nem szimpla egyetemi botrány, ez társadalomellenes.
A legalapabb alapnak kellene lennie, hogy imposztoroknak határt kell húzni. Én ezen a ponton az államot hibáztatom a legjobban. Nem a propaganda médiában kellene parádéztatni ezeket a jelenségeket és a választókat hergelni szavazatokért, hanem leszámolni, és megtisztítani a művészetet, a kultúrát, a felsőoktatást. Már nagyon régen közbe kellett volna lépnie az államnak.
Ezt a posztot pedig kanonizálni fogom, és átteszem a substack-emre.
