Kommentár: A cancel culture patológiája
online itt
Pippa Norris 2020–21-ben megfogalmazott állításával szemben – miszerint a politikai hovatartozás nem játszik szerepet, tehát az eltörlés nem jobb- vagy baloldali jelenség – amellett érvelek, hogy a kollektivista ethosznak, a részvételiség kiterjesztésének, a politika és kultúra közötti határ elmosásának igenis van szerepe az eltörlésekben. Ez a dinamika jól megfigyelhető abban a folyamatban, ahogyan a művészet közösségi jellegét instrumentalizálják. Az eltörlés a legszélsőségesebb megnyilvánulása annak a kihasználásnak, amire „a művészet közösségben születik” mondat talán a legjobb példa. A kísérleti művészettel foglalkozó, alternatív közösségeknek valójában mindig is nagyon magas belépési küszöbje volt: folyamatos kreativitásra, a tagok közötti kölcsönös bizalomra és támogatásra volt szükség. A rendszerváltás előtti Magyarországon – és még sok helyen – ezek a körök néha kifejezetten misztikus gyakorlatokat folytattak, mint például a szívcsakranyitás vagy az automatikus írás. Céljuk a hétköznapi tapasztalatokon túli tudás és élmények keresése volt. Ez a közeg azonban megváltozott a művészet politikai bekebelezésével. Az ilyen társadalmi környezetben eltöltött évek után az embereknek hirtelen párbeszédet és együttműködést szorgalmazó lobbistákkal és ügynökökkel kellett volna együttműködniük.
A művészet lényegét tekintve nem demokratikus, és nem közösségi, mivel a kreativitás képessége nem egyenlően oszlik meg az emberek között, ráadásul nem mindenki képes autonóm alkotásra. A művészeti formátumok politikai aktivizmusra való kihasználása olyan akciókban kínálnak részvételt, mégpedig politikai mobilizációs eszközként, amelyek eredetileg a miszticizmusról és az igazságkeresésről szóltak. Az avantgárd például szó szerint élcsapatot jelent, és soha nem létezett olyan, hogy az utcáról beesve valaki csak pár órára váljon avantgárd művésszé. Ennek az alapvető különbségnek a tagadása a valóság tagadását jelenti, amelynek fenntartása egyre nagyobb áldozatokat követel. Ebből is következik, hogy a képességek és a (túl sok) lehetőség közötti szakadék betöltésének vágya, a saját tehetségtelenség és kisszerűség kompenzálása lehet a cancel culture egyik gyökere.
A girard-i közösségi áldozat koncepciójával is vitatkoznék, mert a nyilvános eltörlés során jellemzően nem egy teljes közösség vesz részt, hanem egy aktivizálódó, vissza-visszatérő csoport. Kutatások támasztják alá a baloldali autoritarianizmus, az internetes trollok szadista, nárcisztikus és szociopata jellemvonása, valamint az „extrém baloldaliság” és a nárcizmus, illetve szociopátia közötti kapcsolat létezését.[1] Ezek az eredmények alátámasztják azt a képet, hogy az eltörléseket gyakran egy sajátos pszichológiai profillal rendelkező, aktivizálódó csoport csinálja, akik a közösségi média nélkül sokszor nem tudnának arról sem, amit el akarnak törölni, és valószínűleg nem is találnák meg egymást. A közösségi média az ő anomalisztikus viselkedésüket teszi reprezentatívvá.
Az eltörlés elsősorban a progresszív hálózatokban jelenik meg, amelyek lényegileg önreferenciálisak, mint a progresszió kijelölője és élcsapata, és sokszor önmagukat emésztik fel az eltörlésekkel. Tehát saját maguk a referencia, és ezért az igaz, amit ők igaznak fogadnak el. Ez a működésmód, ahol tehát a csoport által elfogadott igazság válik mércévé, lényegileg ellentétes a tudomány és a művészet alapelveivel, melyek külső referenciákhoz kötődnek (mint például az eredmények replikálhatósága vagy az esztétikai minőség). Önmagában is abszurd, hogy attól lesz igaz valami, hogy másokat meggyőznek, hogy igaznak fogadják el. Azért igaz valami, mert igaz. Ez tautológia, és pont ez a lényege. Valami önmagában igaz vagy nem igaz. Ennél egy tekintélyelvűbb verzió van, hogy attól igaz valami, hogy valaki azt mondja. Még csak nem is attól, hogy ki mondja (egy tekintélyszemély), hanem attól, hogy ki mondja komolyabban véve saját magát. Max Weber „karizmatikus tekintély” fogalma segíthet megérteni ezt a jelenséget. A karizmatikus tekintélyek, akik gyakran ezeknek a hálózatoknak a középpontjában állnak, saját magukra hivatkoznak igazságként, és követőik elfogadják ezt a fajta tekintélyt. Viszont a karizma az adott egyén sajátja, ha pedig a hálózattól kontingens az igazság, a tekintély szituatív, tehát nem az adott egyén sajátja, hanem adott helyzetekben, adott rituálék során ruházza rá közege egy adott egyénre.
