Nemsokára leadom a kéziratot
CONCLUSION, ahogy ezt csináljuk az akadémiában:
Azzal tisztában vagyok, hogy a szövegem esszencialista, de ezt vállalom. Én esszencialista vagyok, abban az értelemben, hogy szerintem az embereknek van valami elidegeníthetetlen belső lényege, függetlenül minden társadalmi, szituatív helyzettől. Azzal az állítással egyetértek, hogy az informális terekben a konformizmus (és ezzel együtt a különbözőség büntetése) a túlélés és a társadalmi tőke megőrzésének eszköze, de veleszületett késztetések, hajlamok, személyiségjegyek kellenek ahhoz, hogy hasson valakire ez a fajta csoportnyomás.
Az általam leírt jelenségek, vagyis a különbözőség eltörlésének erőszakos, veszélyes kísérletei nem igazán írhatók le a René Girard-féle klasszikus ‘bűnbakképzés’ konvencionális (és gyakran sterilizált) olvasataival, és a rajongói kultúra (fandom) toxikus leágazásaként sem. A rajongás alapja a szenvedély, a túláradó érzelem. Ők szeretik a művészetet. A cancelelő hálózatokban azonban nincs semmilyen szenvedély a művészet vagy a tudás iránt, számukra mindez intézményi erőforrás és díszlet, amit a politikai térfoglalásuk és hatalmi harcaik érdekében sajátítanak ki. Girardnál a bűnbakképzés egy közösség eszköze arra, hogy levezesse a belső feszültséget, és a bűnbak feláldozásával helyreállítsa a békét. Ott az áldozat sokszor véletlenszerű. Fontos megjegyezni, hogy a Girard által leírt archaikus közösségek a természet ciklusai mentén szerveződtek. Amit én leírtam a magyar csőcselék/cancel mob politikailag instrumentalizált szerveződése volt: a szolgalelkű és a domináns tekintélyelvűek, a szadisták, a szélhámosok - a tiszta ressentiment megnyilvánulása. Nem organikusan alakult, és ha valamihez, a természet ritmusaihoz semmi köze. Amit kiemelnék a politikai érdek és a hálózati affektív ökológia: az utólag a saját viselkedésüket is szégyellő és letagadni akaró szadistákat úgy védte a morális relativizmus, gyávaság és a félrenézés, nint a parazitát a biofilm. A cél nem a béke helyreállítása volt, hanem hatalmi viszonyok kialakítása és fenntartása. Ismételten fontos az előíró és a leíró közötti különbségtétel: a Facebook első befektetője, Peter Thiel éppen Girard tanítványa volt, tehát az elmélet megelőzte a platformot. A jelenséget is sokan úgy olvassák, mintha a cancelelés/eltörlés egyfajta tudatosan alkalmazott társadalmi technológia lenne. Kétségtelen, hogy a cancelelés bizonyos hatalmi aktorok számára kezdetben valóban ez. Azonban van egy kritikus fordulópont, ahol a folyamat elszabadul: maga a mimetkus csoportpszichózis lesz a cselekvő. Az teljesen reális, hogy Peter Thiel és a közösségi média tervezői valóban társadalmi technológiaként építették fel a bűnbakképzésnek helyt adó algoritmikus platformokat a figyelem és az adatok kinyerésére. Aztán az eszközt használók között aki fogékony volt a mimézisre azon keresztül egy pszichózs, a ‘cancel god’ szabadult el. Az, hogy ki lesz a célpont nem véletlenszerű, mert bárki nem fogja előhívni a frusztrált, mimetikusan működő tekintélyelvűek ressentiment-jét.
Szerintem kiemelten magyar jellemző, hogy a cancelők/eltörlők erőszak áldozatait fabrikálják magukból az áldozati státuszra vágyók, mert a nyelv gendersemleges, nincs se gyarmati múlt, se jelentős bevándorló kisebbség. A kínaiakból túl bizarr, és logisztikailag körülményes lenne áldozatot fabrikálni, a nacionalizmus/populizmus/roma politikai kontentgyártásnak és érdekképviseleti biznisznek pedig megvannak a korlátai. Szerintem azért került ennyire fókuszba az erőszak, mégpedig kifejezetten top-down, tehát policy döntések következtében, lásd (OLDALSZÁM), mert a magyar társadalom homogén, és azért működik ez a hálózatépítés-stratégia, mert ez a hálózatosodottan cancelelő tekintélyelvűek lelkivilága: büntetni és fegyelmezni. Ahogy Karen Stenner kutatásából kiderült (2005), amikor az interjúztatók felkeresték a kérdőivek szerint leginkább tekintélyelvű kutatási alanyt, akkor a 27-ből 5-en pénzt követeltek, pedig az egyetem korábban egész biztosan elutalta nekik a megbeszélt honoráriumot. A legkevésbé tekintélyelvűek kontrollcsoportjában senki nem állt elő ilyen követeléssel. Jelképes összegről volt szó. Nem véletlenül akkor került előtérbe az áldozatiság, a hálózatosodott moralitásdrámák, amikor emberi jogi szervezetek követeléseit kihangosította a média. Akkortól lett valuta, amikortól értéke lett - de a fenti példában ugyanez a késztetés nyilvánul meg.
Ahogy levezettem (OLDALSZÁMOK), a társadalom azért nem tud hatékonyan védekezni a jelenség ellen, mert a második világháború után a nyugati kultúrában nemcsak az erőszak, hanem az agresszió és az asszertivitás is tabusítva lett. A fogalmak összemosódtak: az önvédelmet agressziónak, a határhúzást erőszaknak címkézik, miközben a valódi, strukturális erőszak (a pszichológiai terror, a hierarchiaharc, a megbélyegzés, a leuralás) „gondoskodásnak”, „kedvességnek” van leplezve. Az érzelmek ökonómiája a kulcs, és ezért is kerülnek fókuszba olyan szlogenek, mint pl. a „radikális kedvesség” vagy a „be kind”.
Ahogy az előszóban a módszertannal kapcsolatban is részleteztem: lehet, hogy úgy tűnik, a nagyon szubjektívből általánosítok, de valójában nem állításokat akarok igazolni, hanem mechanizmusokat írok le. Olyan kutatásokat idéztem, például Karen Stenner, Thomas Costello, akiknek a módszertana teljes ellentétben áll az enyémmel: nagy minta, kódolás, regresszió. Ezekkel a módszertanokkal fel lehet ismerni összefüggéseket, nagy struktúrákat, de a kérdésre, hogy te, a saját életedben mit tudsz csinálni, nem adnak választ. A jelenség részletes anatómiáját, vagyis a hálózati kapcsolatok létrejöttét, a hálózat működésének mechanizmusait, és ebből következően mindezek gátjait és határait, vagyis azt, hogy hogyan védd meg magadat nem tudják ezek a kutatások feltárni és megmutatni. Abban számomra nagyon hasznosak voltak, hogy felismerjem a jelenségben a tekintélyelvűek ideáltípusát, tehát egy keretet, kapaszkodókat adtak. A mikroszociológiai szint ahol a ‘társadalmi tények’ mint interakciók, manipulációk és érzelmi terror mutatkoznak meg. A politikakutató Pippa Norris (2021) szerint a cancelelés nem ideológiához kötött abban az értelemben, hogy a többségben levők alkalmazák a kisebbségben levőkkel szemben. Ehhez hasonlóan Stenner központi tézise az, hogy a tekintélyelvűség nem ideológiához kötött. Viszont a mikro-fókusz tudja feltárni az ideológia szerepét. A makrokutatók nem látták a ‘plazmát’ (lásd Bruno Latour idézve OLDALSZÁM), azaz az, érzelmi-ideológiai, affektív töltetet, hatást, kötőanyagot.
Ahogy itt írom (Bajusz 2024): “ideology does play a role, as the political instrumentalisation (either capture or support) of participation is deeply ideological (i.e. collectivist, and the collective is the actant.)” Ez a könyv írja le részletesen hogyan is történik ez. Ideológia csak akkor ér valamit, akkor tud a mobilizáció eszközévé válni, ha érzéssel telik meg, érzést invesztálnak bele. Ennek a nyilvános rituáléit írtam le doktori kutatásomban (2023), Patkánykirály(I.) című könyvemben (2024), és ezt a munkát folytattam most is, kifejezetten a különbözőségek eltörlésére, és a projekciókra, bűnbakképzésre fókuszálva.
A könyvem egyik fókusza az ún baloldali, konstruktivista gondolat csődje, sőt, kártékonysága. Félreértés ne essék, nem azért írom, hogy ‘ún.’ baloldali gondolat, mert szeretném Lukács vagy Marx örökségét egy percig is mentegetni, sőt, hanem mert számomra az előíróból leíróvá tett kritikai elméletek relevánsak a részvételiség étoszának csődje kapcsán. Konkrétan kártékonynak tartom, hogy kultúraszociológia címen egy olyan diszciplínára utalunk, amely a kultúra körüli erőtereket írja le. Azt egy percig se vitatom, hogy ki lehet mutatni nagy mintákban ezeket az erőtereket, struktúrákat adott módszertanokkal. Én személy szerint nem találom ezt túl érdekesnek, az pedig szerintem egyenesen túlzás, hogy egész kis akadémiai iparágak foglalkoznak ezzel. Viszont az, hogy magát a kultúrát, a művészetet leredukálják ezekre az erőterekre, talán a szociológia egyik legkártékonyabb hatása. Ennek a redukciónak az elfogadásához tényleg kell egyfajta beállítottság, egyfajta prediszpozíció, egyfajta kognitív séma. Ezzel egybevág a megfigyelésem, hogy a cancelelő hálózatokban a kombinálgatást, a jövő algebrai műveletek alapján való kiszámítását, kvázi élő emberekkel sakkozást képzelték intelligenciának. A gondolat is abszurd, hogy komolyan lehet venni egy diszciplínát, ami a világot játszmák összességeként írja le, mellett pedig korunk kihívásaira, kérdéseire nem tud érdemi választ adni. Az olyan módszertanok, mint az interjúzás vagy a kérdőivek hitelességének kérdése szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, de a hitelesség kérdésén túlmutat, hogy folyamatosan születnek a társadalomtudományi munkák, amelyek adok-kapok játszmák összességeként ábrázolják a társadalmi valóságot. Részletkérdés, hogy egy adott helyzetben éppen melyik kutatási alany mit csinált, a lényeg ez a fajta heurisztikus eszköz. Ennek a fajta heurisztikának a használatát tanítják az egyetemeken, és ponton aztán a heurisztikából világkép, és végül életstílus lesz. Felismerni a korlátait ennek a fajta konstruktivizmusnak, tehát a ‘kritikai konstruktivistáknak’ a leleplezése, a módszertani korlátok számonkérése amivel szerintem az egyetemi szféra első lépése lehetne a cancel-pszichózis ellen.
A védekezés másik szintje személyes és ontológiai: annak felismerése, hogy az egyenlőség egy absztrakció, és csak egy jogi elv. Nem mindenki alkotó ember. Az alkotás teremtés, vagyis a világ formálása. Ezért foglalkozom kiemelten Joseph Beuys örökségével, akitől a „mindenki művész” állítás származik. Ebben a szövegben nem elutasítom Beuyst, hanem taktikus médiahasználattal, művészeti kutatáson alapuló tudásrekonstrukcióval túlzásba viszem. Elviszem oda, hogy mi történik, ha tényleg mindenki művész, de a többség valójában nem képes alkotni.
A hobbitok asztala Angbandban, a szalmabáb, a patkánykirály – ezek mind társadalmi plasztikák, csak éppen pokoliak. Amikor a mob „szobrászkodik” az egyénen (szalmabáb építése), ezzel erkölcsi fölényt próbál konstruálni a „rossz” legyőzésével. Az igazság és a minőségérzék elvesztése a feltétele ennek a jelenségnek, és ez táplálja is ezeket a folyamatokat.
A mondat, ami ma a cancelerek mottója lehetne: „ha mindenki művész, akkor mindenki ítélkezhet is”. Akkor mindenki kritikus is lehet – csak ha nem értik az esztétikát, akkor marad a ‘jóság’ és a vérszomjas csőcselék kórusa.
Beuys élete vége felé elmondta, hogy a „mindenki művész” mindig provokáció volt, és nem a tehetségteleneket akarta mentegetni. A kijelentés valójában egy etikai állásfoglalás volt: minden embernek joga és kötelessége aktívan részt venni a társadalom formálásában (Stern-interjú, 1981). Beuyst idézve: „De Hitler is művész volt, egy nagy akcionista. Csak éppen negatívan használta a teremtő képességét. John Dillinger, Al Capone, az összes nagy gengszter természetesen rengeteg kreativitással rendelkezett.” Tehát minőség helyett potenciálról beszélt.
A beuysi provokáció mára disztópiává vált: a kompetencia nélküli ítélkezés korává. Ha az ítélkezők nem értik az esztétikát (a minőséget), az ítélet alapja a ‘jóság’ (a morális póz) lesz. Így jön létre a vérszomjas, inkvizíciót játszó csőcselék kórusa a műkritika helyett. Ugyanebben a nyilvánosságszerkezetben és a kapcsolódó érzelmi-affektív ökológiában a valódi műkritika erőszaknak számít, mert a ‘jóságot’ veszi el, és ezért erőszak rá a válasz.
Korunk tragédiája és korunk horrorja: a túl sok lehetőség. A sumer istenek technológiái állnak a rendelkezésünkre. És ráadásul mindenki nyilvánossághoz juthat. A cancelelés, az önfelnagyítás részvételi színháza a lehetőségek és a képességek közötti szakadékban történik, ha túl sok a lehetőség, mégpedig kitölteni a képességek hiányát. A cancelelés egy fajta kompenzálás lehetőségét kínálja a nagyzoló moralitásdrámákon keresztül.
Az egész közösségi média ugyanazzal a szlogennel indult, mint a részvételi művészet: bontsuk le a hierarchiákat, vegyük el a hatalmat a kapuőröktől, és adjunk mindenkinek hangot, mintha mindenkinek lenne valami értékes mondanivalója. A valóság a középszerűség és a csordaszellem terrorja lett. Ezen nincs mit idézetekkel alátámasztani, ez teljesen nyilvánvaló. Gondolatkísérletként a könyvem tételeit húzzuk rá a közösségi médiára: az egész közösségi médiás ‘párbeszéd’ a szalmabábépítésen alapszik: senki nem a valódi, hús-vér emberrel vitatkozik. Kivesznek egy félmondatot, egy kontextusából kiragadott képet vagy posztot, és felépítenek belőle egy kétdimenziós szalmabábot. A lincselő, hergelt tömeg utána ezt a szalmabábot köpködi, erre vetíti rá a saját frusztrációját, és ennek a szalmabábnak a virtuális megégetéséből nyerik ki azt az izgalmat és ‘közösségi élményt’. A passzív agresszió abból ered, hogy mindezt leplezni akarván ‘higgadtnak’ akarnak látszani, és becsomagolják mindezt választékos szavakba - mintha tényleg érdemben párbeszédet folytatnának.
Mivel az emberek jelentős része passzív fogyasztó, se karizmája, se eredeti gondolata, se saját szellemi terméke, és sokan irigylik azokat, akik a figyelem középpontjában vannak, az ítélkezés az egyetlen eszközük, hogy hatalmat gyakoroljanak. Amikor a Twitteren vagy a TikTokon ezrek követelik valakinek a kirúgását vagy tönkretételét a morál nevében, valójában az a tehetségtelenek bosszúja a tehetségeseken, moralizáló nyelvbe becsomagolva (Julie Bindel az egész woke jelenségről nagyon hasonló következtetésekre jutott). Ez a Stenner-féle normatív fenyegetés, amikor valaki autonóman cselekszik, és ez triggereli a hálózatot. Meggyőző ez a gondolatkísérlet? Nekem igen.
Az AI-képgenerátorok jelenthetik a másik példát: a jogtulajdonosok a kreatív munka demokratizálódását ígérték. Közben mi a valóság? Az átlag user deepfake videókat és képeket gyárt közszereplőkről, politikusokról, vagy akár a volt barátnőjéről. Létrehoznak egy bábot (egy digitális szalmabábot) a hamis Daly-féle előtérben, tele a saját projekcióikkal, és azt dobják a lincselők elé. Az AI által generált projekció köré épül a foreground, a Mary Daly által leírt nekrofil játszmák pokla, és amit Gilles Deleuze mélységnek nevez, vagyis ahol elveszik az értelem, és csak a mohóság marad.
A társadalom nem egy felvilágosult, kreatív utópiává vált, csak mert mindenki nyilvánossághoz és médiatechnológiákhoz juthatott. Ehelyett megépült a ressentiment-nek, a mohóságnak, a pornográfiának és a szalmabábépítő lincseléseknek a pokla – egy végtelen Patkánykirály, vagyis a valóságtól elszakadt, önreferenciális, önfelemésztő játszmák.
A saját történetemen túlmutatva figyelemreméltó, hogy minden canceleltet azzal vádolnak meg, amit tényleg csinálnia kellett volna. Ami az illető saját érdeke, és nem a hálózatoké – ez a hálózat határmunkája. A szokásos vádpontok (önzés, agresszió) valójában az önérdek érvényesítését takarják. A hálózat bűnnek tekinti az autonómiát. A legképtelenebb gondolat volt a leghelyesebb: végig a szabad akaratomért akartak büntetni.
Alapvető ellentmondás az autonómia nélküli művészet. Ezzel együtt a ‘közösség’ lép a tapasztalás, a tudás helyére – mintha önmagában cél és érték lenne, hogy sok ember van egy cél körül, vagy hogy egy kezdeményezés terjeszkedik és nő. Közösség alatt a hálózatosodott működésmódot értik, közben az igazi közösség nem az egyén ellen van, hanem individuumokból áll. Ennek a hálózatépítő, terjeszkedő szándéknak a kultúrpolitikai kifejeződése a részvételiség erőltetése.
Következtetésem, hogy ez a fajta kultúrpolitika kártékony volt. Nem rosszul csinálták, alapból rossz volt. Ahogy írom (OLDALSZÁM): „Many claims, as I shall discuss below, that arts-based participation has been co-opted politically, but I argue that such co-optation stems from both internal and external dynamics and has contributed to cancel culture.”
Ha a kultúrpolitika a „közösségépítést” és az „érzékenyítést” jutalmazza a művészi minőség helyett, akkor törvényszerűen a tehetségtelen, de jól helyezkedő játszmázók fogják elfoglalni a művészeti teret. A tehetségtelenek és szociopaták kerülnek hatalomra ebben a közegben, mert a rendszer pontosan az ő képességeiket jutalmazza.
Ha a művészetet már nem az esztétikai minősége alapján ítélik meg (hiszen „mindenki művész”), akkor valami más mérce kell. És ez a mérce a morális mérce lesz: aki a legjobban tudja performálni az áldozatiságot, és aki a leghangosabban tudja a másikra rásütni, hogy 'agresszor', 'fasiszta' vagy 'kirekesztő', azé a kiállítótér, a publikáció (ha már a szerző is halott), és az informális hatalom. A cancel culture valójában versenyellenes: egyfajta monopóliumteremtési kísérlet.
Érdemes lenne leszámolni a részvételi művészet (participatory art) körüli illúziókkal: ez valójában nem a művészet demokratizálása, hanem egy felülről irányított kultúrpolitikai fegyver, amellyel politikai lobbik (az általam leírt esetekben a posztkommunista nomenklatúrából kinőtt NGO-hálózatok) társadalmi legitimitást és bázist hazudnak maguknak.
Ez az egész intézményi-ideologikus apparátus arról szól, hogy meg lehessen akadályozni a valódi, érdemi vitát - amit soha nem állna ki az olyan ideológia, amely játszmák összességeként írja le a világot. Pontosan azok a trasznacionális lobbik támogatják az ún. baloldalt, akinek az érdeke, hogy algoritmikus kategóriákba illeszthetően, identitáskategóriákkal le lehessen írni a világot, ha már a fogyasztási szegmensek, termelési módok alapján nem lehet társadalmi csoportokat definiálni - ez az ő világképük. Az, hogy a leíró szándékú társadalomtudományból hogyan (és milyen finanszírozókon keresztül) milyen aktorok termeltek ki egy előíró kvázi-szektát ugyanolyan érdekes kérdés lenne, mint az, hogy miért akart a közege annyira hinni Joseph Beuysnak, de szétfeszíti a jelen írás kereteit.
Végezetül visszatérnék a nagy kérdéshez a társadalomtudományban: hogyan haladhatjuk meg a nyelvi fordulatot? Rosszul van feltéve a kérdés: hogyan haladhatom meg a nyelvi fordulatot? Először is úgy, ha elfogadom, hogy van, aki nem lesz erre soha képes.
