Bogyó Virág portfóliója, avagy "minden politika" (játszma)
A valóban létező részvételiségen alapuló művészet
UPDATE az oldal alján
BEVEZETŐ
Egyszer megkérdezte tőlem valaki egy műalkotás kapcsán, hogy ez nem-e szociopátia? Egy cseh nő művészként egy faluban napi rituálékat talált ki és rendezett meg a falusiaknak. Azt mondtam, hogy azért nem szociopátia mert csak játék, nincs a nőnek hatalma senkire ezt rákényszeríteni, nem is érdeke. Naiv voltam. Igazából azt gondolom, hogy vékony a határ, és a saját tapasztalataim is ezt támasztják alá.
Most Bogyó Virág portfólióját fogom elemezni, mégpedig azért, mert a szöveg eleji sztori következtetését szeretném kibontani, hogy milyen vékony a határ részvételiségen alapuló művészet és szociopátia között. Nagyon taszít a nyilvános, színpadias bűntudat és bűnbánat, de én évekig nem voltam hajlandó észrevenni mi történik körülöttem, és amikor canceleltek, akkor volt muszáj szembesülnöm az igazsággal. Azt leírtam (tudományosan is), hogy a művészet eszközkészletét és ezzel együtt az ezek által kreált szubjektivitásokat is hogyan instrumentalizálják, de most a téma a művészeti közeg és a benne levő szociopátia.Azon keresztül próbálom ezt megragadni, ahogyan a részvételiség retorikája összekapcsolódik azzal, hogy “minden politika”.
A legdurvább szociopátia ami a kb másfél év cancelelést dokumentáló blogomon van, az, hogy két “””barátom””” akikkel közösen egy művészeti projekten dolgoztam korábban (a gonoszságával külön posztot kiérdemelt Patakfalvi-Czirják Ágnes és a részvételi művészetben nyomuló Bogyó Virág) beállt az engem hajszoló szadista csürhébe. Nem érdekből, hanem élvezetből, belső szükségből. Sok emberrel dolgoztam együtt, és őket kettőjüket kivéve mindenki más tisztességes volt, és mind megvédtek amikor elkezdődött ez az egész, vagy legalább féltettek. Azok sem nagyon álltak be a csürhébe akiket nem ismerek személyesen, de szakmai konfiktusunk volt. Saját magukat nem akarták bemocskolni.
Amit a két vérszagtól megrészegült "barátom" csinált extrém szadizmus volt: bűnbakképzés alakoskodásba, aggodalmaskodásba csomagolva. Ahogyan előadták: a belpesti közegben szokásos keveréke pöffeszkedésnek és képmutatásnak amit higgadtságnak képzelnek. Gázlángolás, nárcisztikus abúzus címkével találtam hasonló sztorikat: amikor leírja valaki, hogy “szeretve vagy”, a következő sorban pedig meg akarja mondani miért nem érezheted és gondolhatod amit érzel és gondolsz. A személyiségem, az integritásom, az önbecsülésem akarták elvenni. Azt akarták nyilvánosan forduljak én is saját magam ellen. Ők szerveztek volna a hátam mögött összeesküdve ellenem nyilvános lejáratást, miközben nekem szemtől szemben papoltak a higgadtságról. Semmi szarkavarástól nem riadtak vissza, a barátaim is hívogatták a hátam mögött, őket ítéletvégrehajtónak, saját magukat ítélőtáblának, engem elítéltnek képzelve. Fel nem adták volna, szabályosan megrészegültek a vérszagtól (lásd a sztorik a blogomon), és a pszichotikus macska-egér játékuk kegyetlensége túltett a a woke trollhordán.
A legsokkolóbb az a felismerés volt, hogy Bogyó Virág számára összemosódott a velem elkövetett hatalmaskodás, kegyetlenkedés, szociopátia, és a 'művészet'.
KONTEXTUS
Először is egy autoetnografikus vallomás: sok taktikus média projektben részt vettem, és én tényleg nem akartam szerző lenni (nem az érdekelt, hogy szerző legyek), közben amit csináltam közösen BV-vel abban rendszerint én voltam a szerző. Aki nem hiszi el nézze meg mit csinálok én egyedül és mit csinál BV egyedül.
Ebben a portfólióban benne van még- Hódi Csilla, Mécs Miki, Trapp Dominika. Elég jól ismerem mindhármójukat: vidékről, a játszmázós, manipulatív belpesti közegtől, politizálgató szülőktől távoli közegből származnak. Bogyó Virággal ellentétben. Ezt adja az embernek egy budai gimi- megtanulja mit jelent a “minden politika”, ha belegebed akkor is. Én egy erdő szélén nőttem fel, a családomnak semmi köze politikához, és hasonló hátterű emberekkel jártam gimibe. Évekbe tellett összeraknom ezt az egészet amit a belvárosban láttam, és teljesen lesokkolt.
Miért tűrtem, miért mentem bele ezekbe a csoportdinamikákba? Mert mindenki ezt csinálta, és vitt a futószalag. Mert nem volt elég büdzsé a projektekre. Azért, amiért te vagy saját magad könyvelője, nem kényszervállalkozó vagy hanem startupper, meg amiért az airbnb meg az über. Zsigered ki önmagad. Mert egy szociopata környezetben nem érdekel senki, és van aki még élvezkedik is a balhén. Akinek van valami tudása, tehetsége körül lesz véve szipolyozókkal, de ez valahol szimbiózis, mert a szipolyozók dolgoznak is neki. Schiffer András és Szél Bernadett egy nyilvános példa- mindenki tudja ki volt kettőjük közül a valódi vezető, és közben társelnökök voltak. Nézzük a társadalmi miliőt ami ezt lehetővé tette. Egy fontos aspektus a posztkommunista nómenklatúra beépülése a kulturális közegbe. Farkas Attila Márton írja:
“Szinte minden esetben ugyanazt a sorsmintát találjuk a magyarországi liberális értelmiségnél: hithű moszkovita szülők (esetleg nagyszülők), a gyerek (vagy unoka) előbb szélsőbalos, a rendszer baloldali ellenlábasa, később reformkommunista, majd a rendszerváltással liberális. Némely idősebb generációhoz tartózó ex-moszkovita (pl. Heller Ágnes, Tardos Márton) saját személyes életükben élték meg ezt az átalakulást. (...) Az a szörnyű gyanúja támad az embernek, mintha a legújabb magyar liberalizmus alig lenne több (kulturális értelemben legalábbis), mint radikális, szektás bolsevik családok frusztrált csemetéinek ressentimentje. Megtagadták szüleiket, őszintén szakítottak azok világával, mégis folytatták azok harcát a lenézett-rettegett „bugris” magyar társadalom ellen, továbbörökítvén ezzel az összes kulturális mintát. Ezért hogy ebben a harcban épp kitől remélnek segítséget és oltalmat, legalább annyira érdektelen, mint hogy ez a harc épp mely eszme nevében folyik. Hogy Ferenc Ferdinánd Bécséből, Lenin és Sztálin Moszkvájából, Clinton New Yorkjából vagy Bush Washingtonjából kell az új eszmét és gyakorlatot importálni, amivel majd megváltoztatják a „rossz magyar mentalitást”, és „fölszámolják az elmaradottságot a fejekben is”, teljesen mindegy. Ugyanazt csomagolják újra, mint az élelmiszerhamisítók, akik gagyi konzervek címkéit ragasztgatják át. “
A belpesti közegben nagy általánosságban olyan generációs minta volt, hogy ÁVÓ-SZDSZ-AURÓRA. Tekintélyelvűek, szadisták, csak felveszik az irideszcens övtáskát meg a tépőzáras szandált és miközben ítélkeznek rajtad tördelik a kezük és sajnálkoznak. A “minden politika” nekem azt jelentette, hogy mindennek van ideológiai háttere, közben meg arra utaltak vele, hogy minden játszma. Nem csoda, hogy volt akinek a vérszag igazibb mint amit művészetnek neveznek, és valójában játszmát jelent (eldönteni melyik belpesti picsa van feljebb a szemétdombjuk ranglétráján).
A művészeti közegben gyakori volt, hogy retorikai szinten ki volt nyilatkoztatva, hogy nincs hierarchia, közben szerzőként felelősséget kellett vállalni, és mivel egyértelműen vége se volt a munkának (új média időbelisége nem immanens) folyamatosan dolgozni is kellett. Nem volt kimondva, hogy vannak szerepek, és közben eszköznek használtak embereket, mint ahogyan a művészet eszközkészletével van nyilvános térbe kivive és instrumentalizálva szubjektivitás. Mint ahogyan az utópisztikus közegek általában a visszaélések melegágyai, egyszerűen mert vannak pszichopaták, szadisták, hataloméhesek. Az alap hazugság az volt, hogy egyenlően veszünk részt a munkákban alkotóként. Nem egyenlő képességekkel és erőforrásokkal, nem ugyanazokért a célokért egyszerűen nem voltunk egyenlő felek. Nem egyenlő céljaink voltak. Ami nekem zaj volt, értelmetlen játszmák, az sok embernek a lényeg- a hierarchiaharcaik. Ott bízták el magukat, hogy bejött a színjáték, hogy egyenlő felek vagyunk, és onnantól fölényre vágytak. Logikus, a parazitizmus logikája. Ezek nem értik a nagyvonalúságot, csak lehetőséget látnak.
A legdurvább visszaélést velem szemben Bogyó Virág kezdeményezte. Azt hitte ha én megszegem ennek a belpesti közegnek az álságos játékszabályait akkor szabad préda leszek. Szabályos gladiátorjátékot, nyilvános megkövezést akart rendezni: az FKSE-be hívni a trollhordát és engem kiültetni a vezéreikkel. Reális, hogy a lakásom előtt várnak rám másnap. A testi épségem tette volna kockára, ha engem pellengérre állít, és pszichiátriáról ki-be járó, szexuális erőszak ügyekbe keveredő elmebetegeket odahív, akik már hergelődnek ellenem és lincselnek egy ideje. Bogyó Virág végig azt képzelte a művészet igazságosztogatás, illetve terep büntetlenül kiélni szadizmust és hatalmaskodni, és azt hitte eljött az ő ideje, most ő aztán megmutatja.
Felesleges is emberileg minősíteni ezt, pedig ha lenne valamihez morális alapom akkor ehhez.
Szerintem a Szentjóbitól lesték ezt el ezt a pózt, csak Szentjóbi nem sóvár irigy liba, hanem azon kevesek egyike akik művészként beintettek a Soros hálózatnak. Magyarán neki volt gerince, nem álerkölcsösködött, házmesterkedett és a szart kavarta, hanem tényleg intézménykritikát csinált.
ELEMZÉS
Amit szakmailag minősítenék (először elemeznék) ez a portfólió. Nem rakok külön képeket és műleírásokat a szövegbe, tehát az írásom együtt kell olvasni a portfólióval.
Ami feltűnik, hogy nincs leírva mi miért érdekes, tiszta tipográfia az egész. Nem teszi a sajátjaivá a munkákat. Ez önmagában egy pdf, nincsenek linkek, nincsenek beágyazott videók. Iskolás feladat lenne információt átadni pdf formátumban. Ezt meg kéne tudnia oldani valakinek aki vizuális kultúrával foglalkozik. Hogyan koherens egész ez? Milyen fejlődés, milyen öntudatra ébredés, milyen reflexió van ebben? Szinte mindegyik mű leírásában más beszélő szólal meg. Van ami egyértelműen egy katalógusszöveg, van ami nagyon rossz angolsággal egy proposal. Egy pdf portólió erejéig nem sikerült egy koherens hanggá válnia.
Kezdjük a végén- 4, lassan 5 éve (2020) tartja el a magyar állam Virágot művészként, vagyis DLA diákként. Amit értékelhetőnek tartok a 4 év alatt a Sissi Quartier- ebben én is részt vettem. A gyomrom összeugrik ha eszembe jut. Többször akartam kiszállni, olyan elegem volt. Egy személyes sztori legyen elég: az egész utóélete. Virág és Ágnes, a másik 'alkotó' el akarta vinni a Madách Térre, a TELEP-en kiállítani. Az asztal nélkül, mert az nem fér be. Szerintük mekkora poén, hogy ott van a Madáchon a giccses Sziszi szobor. Nem értették, hogy szétszedve, egy szoborral párbeszédbe állítva egy mű gyakorlatilag egy másik mű, csak szokás szerint a hátam mögött erkölcsösködtek meg fröcsögtek, hogy én rossz ember vagyok amiért keresztbe húzom az ő kiállításuk. Lelkiismeretfurdalást akartak bennem kelteni amiért nem érdekelnek a gegek. Mintha mindegy lenne mi, csak legyen kiállítva. Nem számít, hogy gyakorlatilag egy másik munka amiben részt vettem. Darab-darab, újabb sor a cv-ben- ugye “minden politika”.
Végül én kerestem meg az ICA--D, hogy bevegye, de már bánom. Velük szemben sem volt tisztességes. El kellett volna égetni. Ennek az volt az akadálya, hogy Patakfalvi kijelentette ő “kimenti a maketteket, és tudna (szeretne) eltenni egy posztamenst is” - szét akarta szedni nippnek meg virágtartónak, és ezt a mohóságot és kispolgári rossz ízlést még át is moralizálta. Ő megmenti (és mások persze tönkreteszik). Ennyire nem értenek semmit a művészetből, azon túl, hogy dísztárgyak, megnyitók, gegek. A magakelletés polgári rítusai és kellékek hozzá.
Még egy reflexió- én nem akartam volna különösebben Virággal dolgozni, de együtt kértek fel. Aztán jöttek a többiek- van egy ilyen beidegződés ebben a közegben, hogy minél több ember annál jobb. Nem értettem miért kellene mindig mindenkit mindenbe bevenni. Pedig logikus, annál több ember akit lehet használni, ötleteket lopni. A SQ az én ötletem volt, én adtam el azoknak akiknek el kellett. Magamtól soha nem hozakodtam volna elő ezzel, csak tanulságos, hogy ki szúrt hátba- mit adott ő nekem és mit vett el tőlem. BV-t négy (lassan öt) éve tartja el az állam, és ezalatt ez volt az egyetlen értékelhető dolga. Ami az én ötletem volt, én győztem meg a kurátorokat, és egy asztalos vitelezte ki, installátorok építették fel, grafikusok, építészek tervezték. Ez nem lenne baj, én hiszek a profi kivitelezésben. Csak jogos a kérdés, hogy mi volt a Virág szerepe.
Ebben a SQ-ben benne volt minden szakmunka ami kellett, de amúgy üres. Igazibb volt a vérszag. A blogom is igazibb, és napjaink művészetének fő aspektusa benne van- szubjektivitás kivitele a nyilvánosságba. Nekem is igazibb, azoknak is akik pszichotikussá részegülve üldöztek. Úgy kell ezt a SQ-t nézni. Amúgy korrekt szakmunka, Molnár Ráhel jót írt róla.
A négy évbe belefért még: ‘kutatás’, hogy miért oszlanak fel művészcsoportok? Van elég szociál pszichológia csoportdinamikáról. Virág elvileg kutat. Nem ismerni, nem hivatkozni korábbi eredményeket, csak videóinterjúzni ismerősökkel, ez nem kutatás. Adalék sztori: DLA nem phd in practice- nem tudták akkreditáltatni a phd in practice-t. Ilyen, hogy DLA, csak Magyarországon van. Ez nem egy phd. Amúgy ki az istent érdekel miért oszlanak fel művészcsoportok. Azért mert nem szereti senki ha a vérét szívják, mert egyéb dolga lesz embereknek, mert megunják, akármi. Megmondom én 4 év állami pénz nélkül.
A négy évbe belefért még: playground research. Játszótérkutatás! Van Kelet-EU kártya, az kell ugye, ő mi újat ad hozzá a diskurzushoz. “Post-war period”! Háború előtt milyen játszóterek voltak? Földbe ásott gödör meg csuhababa? Életemben nem kutattam játszótereket, de gondolom a modernizációhoz kapcsolható mint közösségi, köztéri létesítmény. Nem baj, jó kis kritikai zsargonok ezek. Majd a kortárs művészet eszközkészletével ő kritikailag kikutatja, hogy a post-war period Central and Eastern Europe játszóterei nem is EU pénzből, nem is gyerekeknek, nem is önkormányzatok által, nem is szabványok szerint. Egy kritikai kutatás és elemzés arról szólna, hogy milyen erőterek metszéspontjában, milyen hatásokon keresztül jön létre valami, hogyan termeli újra a rá ható erőket, hogyan lehet visszaolvasni ezeket a hatásokat. Ha Virág tényleg képes lesz valaha kritikai játszótérkutatást csinálni, akkor talán az lesz majd a legkínosabb, mert kiderül majd, hogy nincs itt semmi titok. Virág egy kisgyerekes anyuka azért jár játszóterekre. Külön feltűnt a bekarikázott c betű a játszótérfotókat készítők neve mellett.
Az új művek után az első: Rainbow Tours- cukiskodva átmászni mások határain. Szó szerint- egy labdát átdobálni követségek kerítésén. Majd a kertész, vagy egy követségi dolgozó visszadobja a labdát. Mégis mi történne? Nem fognak lelőni, te is tudod, ők is, mi is. Egy jelenetben egy szimpla garázs van - élvezkedik azon, hogy bedob egy idegen házába egy labdát, és az illető majd udvariasan odaadja neki. Ezt lehet, mert az a ház követség- meg van ideologizálva, fel van címkézve. “Towers of outplacement in the war of bureaucracy.” Mi értelme ennek a mondatnak, azon kívül, hogy üres performatív gesztusként kritikai nyelv van alkalmazva? A kritikai nyelv álcája alatt odamegy majd a labdáért a kerítéshez a cuki csaj, mosolyog, és élvezkedik azon, hogy felbosszanthat valakit akinek jobb élete van, mint amilyen neki valaha lesz.
Ugyanez, amikor a gyerekét felhasználva gázol át másokon.
https://www.instagram.com/p/BvHO2K6BFjB/
A legtaszítóbbak nekem akik végignézik ezt, és közösen összekacsintva élvezkednek a balhén. Mindenki látja, hogy elférne az autó mellett a járdán, de leszarják. Vagy csak belefásultak a közösségi médiába, görgetnek, likeolnak- a közösségi média aktívan alakítja ezeket az interakciókat.
Kolduló jóga- ez érdekes lenne, csak éppen nem írja le miért- az önfejlesztésért kérnek pénzt, az önfejlesztés nehézsége ami a nyilvános-privát közti rést kitölti. Szóvicc azért kell- I beg your Prague. Virágnak ebben az az érdekes, hogy “we wanted to create street scenes to disrupt the passer-biers” (amúgy passers-by). Annyit ért az egészből (mások munkájából, amihez odacsapódott szerzőnek), hogy lehet idegeneket idegesíteni.
Konceptuális konyha berlini queereknek. Én személy szerint nem sajnálom a berlini queereket. Egyék ezeket a kajákat ha annyira konceptuálisat akarnak. Ez a munka reflexió arra, hogy eat-art mint automatikusan a közösségteremtés eszköze, de ebben a kontextusban ez ok. Nekem ez rendben is lenne, még vicces is.
Ott van elbaszva, hogy az első szöveg azoktól származik akik rendezték a workshopot.
“In the past years, Europe’s deeply rooted colonial continuities and fascist practices” Blabla, a lényeg, hogy jönnek a fasiszták, és a queerek meg a ‘feministák’ Berlinben 4 napos vegán kajás túlélő tréninget szerveznek ellenük. Idézőjel nélkül megint a kritikai hablaty, és utána a beszélő (aki megetette őket szó szerint a sok szarral) írja le hogyan szervezték meg a háborús tematikájú konceptuális konyhájukat. De nem elég önreflexív, vagy elég bátor ahhoz, hogy kimondja én megetettem ezeket a saját szarukkal. Szép részlet- a vesztesek napján konzi háziasszonynak öltöztek. Ez legalább őszinte.
Until death- nem értem mi történik.
Kiválasztottak- fárasztó. “Nomadic, transnational research project.” Miért ne lehetne minden népnek meg a maga kiválasztottja? A saját istene számára nem-e kiválasztott minden nép? Volt Buddha, Jézus, Mohamed, sok nemzeti hős, sok eredetmítosz. Én semmi ellentmondást nem látok ebben.
Virágbolt: Egy kedves gegnek indult. A portfólió képeiből csak az derül ki, hogy történt ott valami.
Beerbike a nyolcadik kerületi gettóban, külföldi szakirodalommal a gentrifikációról. Én rajta voltam a beerbike-on (nem értek hozzá, de beugrottam vki helyett), és szar volt. Feszengtünk, közben Virág és Fisher Judit berlini hacukákban vihogott. Szakértőnek hív meg embereket, és bazári majmot csinál belőlük, mindezt egy geg keretezi. Közben el kell játszani, hogy kritikai reflexió, meg tudástermelés, ami nyilvánvalóan kamu. Harminc éve (több is) volt az, hogy ott tartott a diskurzus, hogy művészek érdemben kísérletezzenek köztéri jelenlét és tudástermelés határaival.
Kényelmetlen helyzetbe hozott másokat, visszaélt mások idejével, és semmi az égegyadta világon nem derült ki a gentrifikációról (ami talán nem is a legtalálóbb, de a kritikai diskurzusba megfelelő szó). A környezetet nem is láttuk, este volt. Nem volt időnk megállni és megnézni dolgokat, céltalanul mentünk, és ráadásul élő rádiós közvetítés volt a Tiloson.
Következtetés: ez infantilis gonoszkodás, gonosz kislány művészet. Mint a szivacs felszívja a kritikai elméleteket, aztán jön belőle a hablaty. A kritikai elméletek nem alkalmazva vannak (pl fogalomként vagy episztemológiaként), és még csak nem is elméletek, hanem zsargon ami legitimációs eszköz: használja kicsit a divatos zsargont, és már osztogathatja is az igazságot. A legnevetésgeseb célpontokat jelöli ki (kert, járdára lógó autó, idegen járókelők), nagy szavakkal címkézi őket, aztán lecsap mint valami Robin Hood, de elvileg még kritikai meg vicces is kellene legyen- gegek jelölik ki ezeket az értelmezési, befogadási kereteket. Nem kíméli azokat sem akiket szakértőnek nevez ki, sőt. Csak saját magát kíméli. Semmi személyes, nem viszi a saját bőrét vásárra.
Egy vezérfonal van- kényelmetlen helyzetbe hozni másokat. Táptalaj volt ehhez a közeg- “minden politika”. Játszmák sorozata amiben átgázolhat másokon, mindez becsomagolva kritikai hablatyba, jópofiskodásba.Nem különbözött ez sokban az úgynevezett aktivizmustól, csak abban részt vettek pártok is, és sokkal több áldozatot szedett. Ott volt igazi tétje, és emberek haltak bele, BV meg csak kellemetlen helyzetbe hozott másokat pár órára és elköltött pályázati pénzeket.
